Kilégzés

Három hónap egy jógaórában. Bagett és brie, hámló vakulatú házak, igazi francia vörösbor… Ha szeretnél belekóstolni, olvasd el Nóra önkéntességének történetét!

Program: Európai Szolidaritási Testület
Tevékenység: egyéni önkéntesség külföldön
Résztvevők: 18-30 éves fiatalok
Hol? Európa bármely országában
Részletek

„Inspirez.

Nyolc tüdő telik meg lassan levegővel. Elnézek a többiek feje fölött; a jógaoktató mögötti ablakon át látom, hogy a kis főtér telve van élettel, habár a provence-i ég, amin alig láttam még felhőt, már szürkévé fakult. Hidegebb telekhez vagyok szokva.

Gyerekek versenyeznek biciklivel, izgatott kiáltásaikat eltompítja az üvegablak. Szüleik néhány méterrel mögöttük sétálnak ráérősen, látszólag mélyen beszélgetésbe merülve, de úgy képzelem, a szemeik éberek, és ha bármi történne, testük készen áll a cselekvésre.

Expirez.

Megpróbálom visszairányítani a figyelmemet a puritán jógaszobára, vissza a madárcsontú oktatóra, és még beljebb, a saját elmémbe, hogy jelen legyek. Koncentrálnom kell, hogy megértsem az instrukciókat – három hónapja élek Franciaországban, de még mindig sok nehézségem akad a francia nyelvvel. Mindennel, igazából.

Inspirez.

Egyedül élek, ugyanabban az iskolában, ahol francia és harmadik országbeli tinédzserekkel foglalkozom, és nem ismerek egyetlen más önkéntest sem a városban. Szerettem volna kiszakadni a kis stúdióból, ami még hat hónapig az otthonom lesz, hogy egy kicsit máshol legyek, olyan emberek között, akikkel van bennünk valami közös. A mentorom ajánlotta, hogy próbáljam ki a jógát.

Itt nem kell beszélnem, ami megnyugtató érzés az egész napnyi feszült próbálkozás után, hogy megértessem magam, de ugyanakkor azt is jelenti, hogy nehezen fogok igazi kötődéseket kialakítani a többiekkel. Egyébként is mind jelentősen idősebbek nálam.

Expirez.

Itt élek Digne-les-bains-ben, gyönyörű hegyek között, csúcsaik lágy fehérségbe burkolódznak mostanában – előkelő, könyörtelen börtönfalak.

Színes, hámló vakolatú házak között élek, egy kisvárosban, ahol vizeletszagú murva ropog a talpam alatt, és minden kocsma bezár nem sokkal éjfél után, mégis, még mindig elönt az izgalom, ahogy hetente újabb rejtett átjárókat és barátságos kis utcákat fedezek fel.

Különös emberek között élek, akik egy-egy puszit nyomnak az arcomra, amikor bemutatkozok nekik, és megkérdezik, hogy vagyok, akárhányszor találkozunk; mégsem tudják elhalványítani az érzést, hogy sokkal inkább idegen vagyok, mint a bevándorlók, akikkel dolgozom. Mert nekik legalább vannak itt barátaik: hallom, ahogy különböző afrikai nyelveken beszélgetnek, és bármilyen messze legyenek is az otthonuktól, mindig ott van nekik valaki, aki megöleli őket egy nehezebb nap végén.

Sóvárgom a fizikai kontaktust.

Inspirez.

Próbálok elszabadulni, és különböző városokban tölteni a hétvégéimet, más önkénteseknél megszállva. Nem csak Franciaországot fedezem fel így, hanem rengeteg más kultúrát is, legyen az a német, olasz, spanyol, grúz, orosz, lengyel…

Beszélgetek velük az aix-en-provence-i konyhájukban, míg a francia és a saját konyhánk jellegzetességeit ötvöző ételeket készítünk; brie sajtból és bagettből álló pikniket csapunk a befejezetlen avignoni hídra néző parkban; érdekfeszítő vitákat folytatunk egy üveg francia vörösbor mellett Manosque-ban; megpróbálunk elvegyülni a helyiek között a hangos, szagos, zsúfolt, de soha nem unalmas marseille-i utcákon – és néha irigylem őket.

Irigylem őket, mert ők ezt minden nap átélik, és mindig van mellettük valaki, akivel beszélhetnek és együtt ehetnek és utazhatnak és nevethetnek.

Expirez.

De az én utam más. Nehezebb, de minden egyes nap fejlődök. Minden nap kipróbálok valamit, amit még soha nem csináltam azelőtt: túrázok a hegyekben egy csapat idegennel, segítek a bevándorlóknak megküzdeni a francia helyesírással, vagy éppen kipróbálom a francia édességeket, és megállapítom, hogy a Calisson a legfinomabb mind közül. Megtanulom, hogyan legyek elégedett egyedül is, ezek között a varázslatos hegyek és sajátságosan udvarias emberek között, és megtanulom, hogyan hozzam ki a legtöbbet a helyzetemből.

Inspirez.

Az oktató most arra kér, hogy csukjuk be a szemünket és lassan közelítsük a kezeinket egymás felé, amíg a két tenyerünk lágyan találkozik az arcunk előtt. A jobb tenyerem érzi a bal melegét, és elképzeli, hogy valaki másé. A bal tenyerem érzi a jobb lágyságát, és elképzeli, hogy valaki másé. Ülök, lehunyt szemekkel, a két tenyerem enyhén egymásnak feszül az arcom előtt. Sokáig nem mozdulok.

Aztán lassan kifújom a levegőt.”

Jankovics Nóra
volt önkéntes
ESC Alumni tag

Fotó: Jankovics Nóra

Szívesen részt vennél külföldi önkéntes projektben?
Kattints ide, és tudd meg a részleteket!

Önkéntesbeszámolókat olvasnál még?
Itt megtalálod őket.