Mit irigyelhet Kelet Nyugattól?

Egy nem szokványos cím, egy nem szokványos történethez. Ami csak egy töredéke, egy sokkal nagyobb történetnek.

Program: Európai Szolidaritási Testület
Tevékenység: egyéni önkéntesség külföldön
Résztvevők: 18-30 éves fiatalok
Hol? Európa bármely országában
Részletek

Bezzeg Nyugaton! Biztosan mindenki hallotta már ezt a mondatot, vagy sokkal inkább belső sóhajtozást és vágyakozást. Kicsit mindenki sóvárgott már kifelé Magyarországról, Keletről Nyugatra. Ott, a Nyugaton minden irigylésre méltó: az életszínvonal, fizetés, egészségügy és még ráadásul a kerítések is kolbászból vannak.

Adódott egy lehetőség, így magam is kinéztem. Nem-nem terveztem a kimenetelt, hirtelen és váratlan döntés volt. Éltem a lehetőséggel, amit a véletlennek köszönhettem. Szűk két hónappal később arra eszméltem fel, hogy a 2 milliós és egy 200 ezres város után egy 200 fős kis katalán faluban találtam magamat. Az egyáltalán nem mondható el erről a területről, hogy egy turisztikai központ lenne, ellenkezőleg, egy „semmi” közepén lévő Aragónia és Katalónia határán lévő kis mediterrán stílusú mezőgazdasági falucska.

Milyen az időjárás? Már-már szavannás jellegű, ami területen is meglátszott. Kevés víz és nagy forróság. Minden felé rozmaring, kakukkfű, olíva és mandula ültetvények. Meg persze hatalmas szőlő földek. Sok minden volt ott, mégis valami hiányzott, olyan apróság, amit korábban természetesnek vettem és elsőre fel se tűnt, így nem is tudtam sokáig mi is az. (Erre később még visszatérünk.) Ha bármiből hiány van, akkor meghúzzuk magunkat, így megy ez otthon. Egy kicsit fukarabb lesz az ember és kicsit kapzsibb is talán, de nem így volt ez Katalóniában. Nehéz összeszámolni mi mindent kaptunk pontosan, annyi kis gesztus, apróság és felajánlás. Példa kedvéért csak egyet:

Egyik helyi gazdától, Rosától egy felszántott, elboronált, használatra kész konyhakert parcellát kaptunk, hogy meg tudjuk magunknak termelni a saját zöldségünket. Már maga a lehetőség is nagy dolog volt, de még tovább ment azzal, hogy öntözési lehetőséget is kaptunk, valamint rengeteg tanácsot és segítséget, hogyan is érdemes csinálni. Mit vártak el cserébe? Hol a buktató? Pénzt, azt nem kértek egyikért se, de segítséget is csak egyszer-egyszer fogadtak el. Munka, az volt mindenfelé, ha teljesített az ember, azt el is ismerték. Mi az, amit egyszer sem kértek? Hát a papírokat a végzettségemről. Hivatalban sem kellett egyszer sem járnom kint töltött hónapok alatt. Talán kijelenthető, hogy semmit sem kell irigyelnünk a messzi Nyugattól, de tanulnunk annál inkább lenne mit. Mit is pontosan? Akarj, sőt merj élni és ne csak létezz. Ne fásuljon be az ember a szürke mindennapokba. Ne csak, mint egy gép dolgozz és dolgozz vakon, hanem tartalmasan éld az életed, lehetőleg harmóniában és kiegyensúlyozottan. Egyszóval, mit tanultam kint a „hippi permakultúrás” korszakom alatt? Életigenlést. Mit is jelent ez pontosan? Talán később egyszer ez is ki lesz fejtve írásban, de nehéz szavakkal visszaadni, sokkal inkább át kell élni, hogy igazán érthesse az ember. Csak így van értelme az életnek.

Igen az apróság, ami az iromány elején kimaradt a „hiányként”. A fű volt az… mármint a gyep!, azzal az életérzéssel együtt, ahogy egy nyári napon a puha, zöld, süppedős gyepbe beleülsz. Kint szinte egyáltalán nem volt meg ez a „zöld életérzés”. Mert az a bizonyos saját „zöld életérzés” mindenkinek meg van, a maga módján.

Végezetül mi is volt ez az egész? Csak egy kis önkéntesség. Ami azután egy teljesen új élethez, új tervekhez és új kilátásokhoz vezetett egy régi-új helyen, de ez majd csak a jövő muzsikája lesz.

Rőmer Ádám
volt önkéntes